A tengerimalac (Cavia porcellus)

Őseinek természetes élőhelye Dél-Amerika (Kelet-Brazília, Chile, Peru, Argentína). Méretben, színben, szőrfajtában igen különbözőek lehetnek, s egyik jelenleg vadon élő fajhoz sem hasonlítanak. Pontos ősük nem ismert.

Rendszertani besorolás: Rágcsálók - Sülalakúak - Tengerimalacfélék 

A tengerimalacnak – nevével ellentétben – rendszertanilag semmi köze a disznókhoz; tesfelépítésük sokkal inkább a nyulakéhoz hasonló. A furcsa elnevezés – a magyarban valószínűleg a német Meerschweinchen tükörfordítása – eredete nem teljesen tisztázott. A „tengeri-” utalhat  az állat tengeren túli származására, és arra is, hogy amikor a spanyol tengerihajósok felfedezték, és eljuttatták  Európa területére a 16. században mint díszállatot a gazdagok szórakoztatására.

A malac név eredete sem teljesen tisztázott. Egyes feltételezések szerint a kismalacokéhoz hasonlító visító hangjának köszönheti, mások szerint pedig annak, hogy a már több ezer évvel ezelőtt háziasított fajtáját Dél-Amerikában a húsáért tartották, akárcsak a disznókat, illetve aközépkorban a hajókon is előszeretettel fogyasztották.

Egy kifejlett példány hossza eléri a 25–30 centimétert, tömege 800–1500 gramm. A fej a test arányához képest nagy. A fejen a szemek a koponya oldalán helyezkednek el, és a fülek között is széles a távolság. Fülük viszonylag rövid. A nyak rövid és erőteljes. A törzs hosszú, de látszatra zömök. A vállak szélesek, mélyen ülnek, és homorú ívet formálnak az állat gerincvonalán. A medencecsont széles.  A mellső végtagjaik egyenesek, a hátsók pihenő helyzetben „V” alakot alkotnak. A mellső végtagokon négy, a hátulsókon három ujj található. Farkuk nincs.

A tengerimalac hallása rendkívül kifinomult, és az ember által hallható hangoknál jóval szélesebb tartományra (50–50 000 Hz) terjed ki, fajtársaik egymással az ultrahang tartományban kommunikálnak. A többi rágcsálóval ellentétben növényi táplálékkal, főleg fűfélékkel, szénával, gyümölcsökkel, zöldségekkel táplálkozik. A magvak fogyasztása természetes élőhelyükön nem jellemző.

A tengerimalacok összesen 11-féle hangot tudnak kibocsátani, amelyekkel különböző érzések (éhség, fájdalom, félelem, elégedettség, izgalom stb.) kifejezésére képesek. A  tengerimalac legjellemzőbb hangja, az éles visítás vagy füttyentés csak az emberrel való kommunikációban használatos, mint figyelemfelkeltés, és jelentése általában „élelmet akarok!”. A tengerimalacok gyorsan képesek tanulni és különböző dolgokat egymáshoz kötni, érzéseiket kifejezni (például a hűtőszekrényajtó nyitását vagy a zacskózörgést rövid idő alatt megtanulják összekötni az élelem érkezésével.

Könnyen megszelídíthető, barátságos, ám rendkívül félénk állatok. Szorult helyzetben félelmükben gyakran harapnak, ami kisebb sérülést okozhat, ezért kerülni kell a hirtelen mozdulatokat. Ajánlatos társaságban (legalább párban) tartani őket, az egyedül tartott példányok ugyanis nagyon sok emberi törődést és időt igényelnek. A kisebb testű rágcsálókkal ellentétben nem biztos, hogy tudnak játszani a szakkereskedelemben kapható kisállat-játékokkal (mókuskerék, labda stb.), viszont szeretnek játszani fajtársaikkal és az emberrel. Kellő türelemmel meg lehet őket tanítani bizonyos szavak, mondatok megértésére, vagy hogy hívásra az emberhez szaladjon. Mozgásuk nem túl fürge, a többi rágcsálóhoz és a nyulakhoz képest nem túl ügyesek, ám gyorsan tudnak futni és bizonyos akadályokat átugrani vagy felugrani rájuk. Örömüket vagy izgatottságukat sokszor egyhelyben ugrálással mutatják ki.